Komoly dilemma. A hölgy elmerengve tekint ki a szoba ablakán. Szeme előtt duplán – üveg. Göndör haja kócosan a vállára esik, kissé ódivatú, naftalin szagú öltözetére. Teázik. Mellé aprósüteményt harap. Láthatóan nagy gond nyomasztja. Az úr vele szemben az asztalnál, keresztbe tett lábakkal sétapálcájára támaszkodik,  szemüvege fölött néz s a nő arcába mereszti szigorú tekintetét. Vár, hogy az szólaljon meg először. Nyugodtságot színlel, de láthatóan őt is aggasztja valami.
A szív, bajban van. S bár nagyon szeretné, ez a tény, mégsem hagyja hidegen.
– Szerelmes, nem tudsz mit tenni. – szólal meg végül a teát óvatosan letéve.
– Nem lehet. Ő is pontosan tudja, milyen állapotba kerül majd, amikor csalódik. Rémes lesz. Ha a tükörbe néz egy ronda nőt lát majd. Kisírt szemekkel, kissé becsípve tántorog majd elé, hogy megnézze magát. Nem először fordulna elő vele. Minden erőmmel azon vagyok, hogy észrevegye a racionális érveket a mellett, hogy ne vonódjon bele egy ilyen bonyolult, elvek és szabályok nélküli kapcsolatba. Értelmetlen.
– De neked, fogalmad sincs mit érez. És persze! Igen, igen. Ismeri az álláspontod, sőt nagyon is hajlik a felé, hogy rád hallgasson. Ami szinte nevetséges azt látva, ahogy epekedik. Az ember ezt nem döntheti el. Ez nem az a dolog, ami a maga asztala lenne. Sajnálom. Ez az én kompetenciám. Én pedig azt mondom: sze-rel-mes.
– Hát hogyne. Hajszolja csak bele az eszeveszett vehemens természetével egy újabb sérülésbe. Mégis mennyit bír maga ki? A maga határai is végesek.
– Ebben téved. – csattan fel a hölgy.
– Egyszerűen nem látja magát reálisan. Sajnálatos. – az úr még mindig higgadtan rakja egymás után erősebbnél erősebb szavait. De a hölgy már nem bírja.
– Tisztában van vele, mennyire nevetséges, ahogyan gondolkodik?! Ez az ügy önt is legalább annyira érinti, mint engem. Hogy képes így kivonni magát belőle érzelmileg.
– Hogy mondja, kérem? – kérdezi őszinte meglepettséggel az úr.
– Igen, jól hallotta. Úgy ahogy mondom. Nézzen már kicsit a szabályai és a félelmei mögé. És végre, ne áltassa magát. Vegye észre, ami nyilvánvaló és engedje el magát.
– Meg fogja látni, hogy igazam van. És akkor majd nem tudja, hogy hogy kérjen elnézést a viselkedéséért. – elfordul.

Nem tudni milyen hamar, de a lány, akit korábban az ablakból figyeltek, a karosszékében gubbaszt. Arca sötét, örömtelen. Szinte már fájdalmas. Önmaga elől is elfordulna, ha lehetne. De hát azt ugye nem. Magában azon morfondírozik, hogy tudhatta volna előre, hogy ismét megtörténik. Nem szabadott volna megbíznia.

A szív összetörve valahol a sarokban. Már nem beszél.

Az agy büszkén, orrát kissé feltartva, azon szemüvegét feltolva, így szól:
– Láthatja. Igazam lett ismét.

(A-nak)