Távolról figyelem kettőnk távolságát. Bőröm beleborzong, hogy nem érez érintést, agyam, hogy nem hall szót, hogy nyílik a szám, de hang nem jön rajta. Sikít az üresség. Tág pupillával figyeled őrült némaságom. Értem nyúl a kéz; az ízületek recsegve igyekeznek elérni, a fizika törvényeit keserűn kinevetni – de nem bírják. Messziről nézlek. Szemem lehunyom lassan, elfordítom a fejem. Lemondok rólad. Azt képzelem mi lett volna ha. Nem fogom meg a kezed többé. Már egy ideje nem fogom. Percek alatt órák, sőt napok múlnak, még az is lehet, hogy évek. A szomorúság mutatója egy helyben áll régen – megjavítani nem érdemes, így is hibátlan az idő működése.
Kattan a másodperc mutató és már nem is emlékszem, hogy voltál valaha.