Sosem láttam még északi tengerpartot.

G-vel az állomáson találkozunk, kezében táska, táskában bor. Mellkasomban hirtelen elterjed egy ismerős érzés; valamilyen hideg bizsergés. E szerint valami érdekes dolog van kibontakozóban. Izgatott várakozás fog el. Nehezen kezdünk egymással bármit is. Túl idegen a helyzet, túl idegenek vagyunk. A vonat csendesen, megfontoltan halad a cél felé és ez az óra megtöri a nehéz várakozást. Lassú kérdések és válaszok. Tetszik, hogy kinevetjük magunk. Valahogy értjük egymást. Ha nem beszélünk, akkor is.

Hideg és párás levegő csap az arcunkba, amikor kinyílik a vonat ajtaja a végállomáson. A kabátokat össze kell húzni, a hajakba szél kap. Szeptember van, mégis sokkal hidegebb az idő, mint ami ésszerű lenne ebben a hónapban. Bár még csak dél körül lehet, a durva kavicsos partra sétálunk és kibontjuk a bordóit. A piknikező alakok elmosódnak körülöttünk. Csak magunkat érzékelem, és a helyet, ami filmre, még inkább impresszionista festményre emlékeztet. Bézsek, barnák, szürkék, és a kék legmogorvább árnyalatai keverednek, alkotnak tökéletes elegyet. A nővéremre gondolok, miközben számhoz emelem az üveget, és a fejemben szétterjed a bor okozta mámoros zsibbadás. Neki biztos tetszene itt. Mintha ez a kép jelenne meg előtte, amikor fest. Ugyanaz a hangulat. Ugyanaz a szomorúan büszke táj. Elkezdem szeretni ezt a helyet. És valamilyen ésszerűtlen módon elkezdem szeretni G-t is. Amíg a bor elfogy, hosszan beszélgetünk. Álmokról, vágyakról, gondolatokról. Térkép készül róla. Felfestjük magunkban milyen is lehet a másik, és ezzel előre is vetítjük az egyszer majd elkerülhetetlenül bekövetkező csalódást. Az elvárások az első perctől beássák magukat a lelkembe.

A nap gyorsan telik, azon kapom magam, hogy újra a tengerparton ülünk, de most már a naplementét nézem, reszketek a hidegtől, és mégis valami – már nem a bor – belülről melegít. Elégedett vagyok, élményekkel teli, és nagyon élvezem a mellettem egyre közelebb ülő idegen jelenlétét. Fotó készül. Lábam alá folyik a csatorna sós-fagyos vize. Sötétedik, indulunk.

A vonaton az üléseink mintha egybe olvadnának, már szinte nem telik el másodperc, hogy ne érnénk valamilyen ostoba indokkal egymáshoz. Nevetés. Játék. Nem igazán akarom, hogy vége legyen a napnak, pedig ez elkerülhetetlenül közeledik, egyre melankolikusabb a kedvem is.

Csípős kora őszi este, csók a kapuban. A reggeli ébresztő hangja sem olyan keserű, mint ahogyan azt megszoktam.