– Jó. Akkor én most megnézem kint vagyok-e. – mondtam a képernyőre meredő barátaimnak, miután éppen csak megérkeztem a Kerekesékhez. Kifordulóban azért vetettem egy pillantást az ablakban cigiző Zoéra. Ott ült és szívta meg fújta a fehér füstöt, miközben kifele bámult az ablakon. Csak ott ült és cigizett, semmi mást nem csinált. Látszólag még csak nem is gondolkodott el semmin. Persze nem tudhatom, arcával a nyitott ablaknak fordul, nem is láttam, csak gondoltam, hogy nem gondol semmire. Valamiért biztosan éreztem, hogy semmi nem jár a fejében. Üres. Habár még így is sokkal érdekesebb volt, mint a többiek, akik harsányan röhögve a képernyőbe temetkeztek, arcukat a led elé tolva, megfeledkezve a külvilágról, meg persze rólam is, aki épp megérkezett, és aki miatt van mindenki ma itt. Ezt sem én akartam, gondoltam.

– Minek mész ki, amikor itt is cigizhetsz, te is tudod – vetette oda Kerék, ahogy mindenki a Kerekest szólította, már a gimnázium óta, meg sem fordult, csak a szájával szólt hátra nekem, ajtóban állónak.

– Megszokásból. – feleltem próbálva leplezni csalódottságomat és azt a tényt, hogy habár csak most érkeztem, máris jobban esne ez a cigi a friss levegőn, a társaságtól távol, a füstös, meleg és büdös szobától távol. Talán Zoéval.

– Jól van, de siess, mert aztán elkezdjük. – mondta Kerék. Aztán hangosan felröhögött a valamin, ami a képernyőn történt. Meg sem néztem mi az.

Végre kiértem a nyolcadik kerületi bérház gangjára, lassan kivettem a dobozt a zsebemből, miközben azon kezdtem el gondolkodni, miért is akarom itt hagyni ezt a várost, meg ezt a koszos kerületet, meg akár ezt a házat, sőt ezeket az embereket, akiket a barátaimnak hívok. Valamikor annak is tartottam őket. Nem tudtam visszaemlékezni a pillanatra, amikor többé már nem voltak azok. Nem voltak többé hozzám tartozók. Idegen, képernyő előtt röhögő felnőttek lettek, olyanok, amilyenek soha nem akartak lenni. Mindenkinek nagy tervei voltak, nagy álmai. Biztosak voltunk benne, hogy majd mi váltjuk meg a világot. Aztán majd’ harminc évesen már egészen nyilvánvalóan látható, hogy nem fogjuk. Láttam magunkat ebben a szobában tíz évvel ezelőtt. Érettségi utáni buli volt. Még mindenki itt volt. Az Nádasdi is. Azokban az években ő volt a legjobb barátom. Ő állt a legközelebb. Aztán ok nélkül eltűnt az életemből egy szempillantás alatt. Egyszerűen külön utakra léptünk. Többé nem hiányzott. Sem űr, sem harag nem maradt utána. Semmi. Most is csak nosztalgiából gondolok rá. Kivettem egy szálat a dobozból és a gyújtóért nyúltam. Aztán eszembe jutott az ablakban ülő Zoé, és igyekeztem az agyamba égetni azt a képet. Ahogyan néz kifelé és nem gondol semmire. Így akarok emlékezni, ha már nem láthatom úgysem. Lehet, hogy már soha. Igyekeztem nagyon bevésni ezt a képet, mert nem akartam arra emlékezni, amikor még együtt voltunk. Semmi intimre. Semmire azokból az időkből, amikor még ketten voltunk és ezt úgy hívtuk „mi”. Már rég nem vagyunk együtt. Már rég kihevertem. Mégis itt a küszöbön az együtt töltött idő felértékelődik. A nosztalgia füstje lengi be, ahogy a dohányfüst bent a kis szobát. Meggyújtottam a cigarettát, mélyet szívtam bele, majd lassan nem is kifújtam, hanem kiengedtem a számon a füstjét. Sok minden lepörgött most. A gimnáziumi évek, a barátságnak hívott torz kapcsolataink. Ahogy az idő elrobogott fölöttünk gyorsvonatként és elvitte magával az álmainkat is. Mindegyikünkét. Egymás szemébe sem nézve, szégyentől félve, mert ismerjük a másikat. Ismerjük a tizenhatévest, aki még máshogy akarta csinálni. Aztán épp úgy csinálta, mint a többiek. Az előttünk lévők. Pontosan ugyanúgy. És most, hogy felnőtt és magáénak tudhatja ezt az utat, már fél a szembe nézni. Megszégyenült, önmaga előtt leginkább. Ezt a szégyent a legnehezebb elviselni. Lassan ég a dohány. Lassan száll a füst. Bentről némi élet zaja hallatszik. Én is szégyellem magam. Rettenetesen. Magam előtt. De nem tudok beletörődni, hogy ennyi lenne. A kilencvenes években felnövő generáció csak ennyire vitte, pedig mennyi reményünk volt magunkban. A paprikáskrumpli szagú konyhákban, hokedlin üldögélve éjszakákat átbeszélgetve töltött esték után.

– Andriska jössz már? Rád várunk. – nyitja rám a bejáratit a Kerék. – Mi van?

 

– Semmi. – mondom neki, aztán elnyomom a csikket és belépek a Práter utcai lakás ajtaján, utoljára.