A nő hallgatott. Akkora volt a csend, hogy már szinte hallani vélte. Pedig volt mit mondania. A mondanivaló azonban valahogy nem akaródzott kikerülni a külvilágba. Nyitotta a száját, hang nem jött. Tollat fogott, de a papír kihívó fehérséget ásított a tinta alatt. Nemcsak, hogy kint volt csend, de belül is; gondolatai sem ostromolták. Sípolt hát a csend, kint és bent. Látta a számára kedveset némán tevékenykedni maga körül. Róla, s némaságáról tudomást nem véve folytatta a megszokott rutint. Olyan sokáig lehetett csendben, hogy a másik elfelejtette, hogy létezik.

Egy ideig kereste. Sőt egészen zavartnak tűnt. Mint amikor valamit mondani akarunk, de mielőtt szavakká formálódna a gondolat útközben elvész.

Aztán a zavarból felocsúdva tovább állt. A nő meg maradt a hallgatásával ketten, a sípoló csendben.

Magas márvány falak közé vágytam, ahol tér-idő a fejek fölé görbül. Hűvös terembe lép az ember, földöntúli szürkeségbe, kövek közé. Ezer éves kövek ezer éves némaságot fogadtak, melyet kő szívük hűségesen tart, azóta is. A körülöttem levők tompa zaját elnyomja fogadalmuk. A plafon üvege sápadt természetes fényt enged a fejtetőkre.

Onnan, a magasból csak hangyák vagyunk.

Emberi kéz alkotta ezt is, emberi elme szült nem emberi magasságot. Itt állok, európai ember- nézem a világ minden tájáról összehordott köveket. Nem a mienk, mégis itt van. Éteri nyugalommal várják, hogy egyszer visszatérhessenek a földbe, amelyből valaha kifaragták őket. Micsoda türelem ez, gondolom.

Most egy kicsit könnyebb, mint egyébként. Ismét az elengedés fázisába léptem. Elengedni pedig jó. Rengeteg súly kerül le a vállról. Néhány méterrel a mindennapok fölül figyelem a valóságot. Belégzés. Kilégzés. Megint be. Megint ki. A testrészek es szervek pedig már tudják a többit. Rutinból. Rágondolni sem kell. Aztán jönnek s mennek a napok. Lét elviselhető könnyűségé, meg ilyenek. Egyik reggel mg itt kelek fel, másik reggel meg már nem itt, hanem máshol – más szelesség és hosszúság a térképen is. Idő visszafele telik. Délután még ma volt, most meg már tegnap. Február, te kurva! Ne játssz velem.

Gyere! Elviszlek kávézni. Tudok egy jó helyet, mondta a fiú a lánynak. A lánynak nem volt kedve, de mivel jobb dolga épp nem volt és meleg is volt a tetőtéri szobában, éppenséggel a kávét is szerette

Jó, menjünk – mondta.

A hídnál találkoztak. Nem tetszett neki a srác. De ha már itt van, a kávét azért legombolja róla. A beszélgetés döcögött. A miújság és a milyenzenétszeretsz már kevés a lánynak. A fiú szemmel láthatóan izgatott. Kérdés nélkül is mesél magáról. Miket szeret, például a kávét, ilyen meg olyan pörkölést, Brazíliából meg Kenyából és milyen más az íze, hihetetlen, és milyen jó, hogy a lány is szereti a kávét, ez máris egy közös pont. Kajánul vigyorog is hozzá. A lány erre hümmög, a fiú folytatja. Közben a helyre érnek. Kis kávézó, inkább elvitelre, a lány gondolja jó, ez jó lesz, legalább gyorsan végzek. Kis hely a pult előtt, a barista unottan a feje fölé mutogat, amikor a lány a lehetőségekről érdeklődik; ne mutogass, gondolja, de azért szó nélkül keresgélni kezd. A fiú épp azt ecseteli, hogy itt mennyi féle pörkölés van mennyi féle országból. A lány meg, hogy ő ebben a melegben csak egy jegeskávéra vágyik. A fiú meg csak mondja, hogy micsoda, nézd már meg mennyi féle ilyen meg olyan, miért a legegyszerűbbet, legyél már kicsit spontánabb meg vállalkozóbb meg, hogy újat kell kipróbálni, amikor csak van lehetőség, különben mi értelme az életnek. A lány meg erre; de én akkor is a simát szeretem.

Egy napon a lány a szülők elé állt. Kívülállók szemében talán már nő szamba is ment. A szülőknél persze ezt másképp van. Szóval egy nap -nyári napon, amikor már elég biztos volt magában, öntudatában kellően megszilárdulva a szülők elé tárta a könyvet. Látjátok, kérdezte, ez vagyok. Nem fűzött hozzá semmit, nem magyarázta a borítón lévő szakadást és a lapokon lévő vörösbor foltokat, a tartalomjegyzék hiányát, a lektor neve helyén lévő satírozott tintapaca miértjét. Csak állt ott, kezében a nyitott könyvvel és nézte nemzői arckifejezését. Várt. A szülők csodálkozva nézték a kissé megviselt puhafedelűt, talán mondták is, hogy nahát! Óvatosan elvették a lánytól és tanulmányozni kezdték. Megvizsgálták a szedést, a betűtípust, szóközt és sortávot, itt-ott észrevettek egy-két elütést. Az illusztrációknál elidőztek kicsit. Megvizsgáltak mindent, a tartalmat azonban kihagyták, azt mondták azt későbbre tartogatják. Mikor nyugdíjba megyünk, mondták. Akkor lesz idejük az olvasásra is. Fogta a lány a könyvet, megköszönte a szülőknek, hogy időt és figyelmet szenteltek neki, majd visszatette szépen a polcra, áh, mindegy is, gondolta. Almában pedig széttépte, apró darabokra.

Apró termet. Vastag igazítatlan, sötét szemöldöke alól kis csíkká összeszorított, hunyorgó szempár fürkész. Kémlel. Néha tágra nyílik; az orrlyukakkal egy időben, amikor száját is nyitja, és háborog valamin. Ismérve, hogy bármilyen ártatlan kérdésre nem válasz érkezik, hanem felcsattanás. Oka a felháborodásra: minden. A humort nem ismeri. Vagy a nyelvi korlátok miatt nem érti – ez is egy eshetőség. Kicsi testében az inak megfeszülnek, idegek pattanásig húzódnak. Amikor társas interakcióba kezdene, előtte tízig, de talán ötvenig számol. Látszik, ahogyan csillapítja szellemét, mielőtt hang jönne ki a torkán. Szemét másodpercekre lehunyja, nyaka megnyúlik, fejét kissé oldalt-előre biccenti. Kezével megálljt parancsol a vele szemben állónak és tenyerét földnek lefelé szegezve mintha intene: akkor elmondhatnám? – mondja a kissé értetlen embertársának, akinek mosolya lassan lehervad az arcáról e gesztusokat látva. Nem egy bizonyos ember, nem is mindenki ez, hanem csak úgy általában valaki, akivel tárgyal. Hanghordozása fenyegető. A segítségnyújtás felháborítja. Hosszú, sötét lófarokba fogott haja vészjóslóan lobog utána, ahogyan elhalad. Ha már csak a hátát látni, az a szerencsés végkimenet. Egy időre béke van; vagyis inkább a teljesen helyén nem lévő eszmecsere utáni értetlen légüres, ami békének tűnhet, a fentebb említetthez képest.

A dühös, ugyanakkor, más országból való, társas bizonytalanságát túlzott határozottságával kompenzálja, amely olykor agresszív megnyilvánulásnak tűnhet a visszafogott, udvarias többség számára. Egy apró termetű nő, igyekszik megállni a helyét a férfiak világában. Helyt állni. Próbál.

A dühös néha elfelejti dühét és előbújik a mélyből az igazi én. A sűrű szemöldök enged az összevontságból, homlok kisimul, és szinte képes vagyok megmondani milyen színű is az a szempár. A dühös néha megérinti a vállam és megkérdezi, minden rendben-e? Lágyan. Úgy, mintha értené.

Sosem láttam még északi tengerpartot.

G-vel az állomáson találkozunk, kezében táska, táskában bor. Mellkasomban hirtelen elterjed egy ismerős érzés; valamilyen hideg bizsergés. E szerint valami érdekes dolog van kibontakozóban. Izgatott várakozás fog el. Nehezen kezdünk egymással bármit is. Túl idegen a helyzet, túl idegenek vagyunk. A vonat csendesen, megfontoltan halad a cél felé és ez az óra megtöri a nehéz várakozást. Lassú kérdések és válaszok. Tetszik, hogy kinevetjük magunk. Valahogy értjük egymást. Ha nem beszélünk, akkor is.

Hideg és párás levegő csap az arcunkba, amikor kinyílik a vonat ajtaja a végállomáson. A kabátokat össze kell húzni, a hajakba szél kap. Szeptember van, mégis sokkal hidegebb az idő, mint ami ésszerű lenne ebben a hónapban. Bár még csak dél körül lehet, a durva kavicsos partra sétálunk és kibontjuk a bordóit. A piknikező alakok elmosódnak körülöttünk. Csak magunkat érzékelem, és a helyet, ami filmre, még inkább impresszionista festményre emlékeztet. Bézsek, barnák, szürkék, és a kék legmogorvább árnyalatai keverednek, alkotnak tökéletes elegyet. A nővéremre gondolok, miközben számhoz emelem az üveget, és a fejemben szétterjed a bor okozta mámoros zsibbadás. Neki biztos tetszene itt. Mintha ez a kép jelenne meg előtte, amikor fest. Ugyanaz a hangulat. Ugyanaz a szomorúan büszke táj. Elkezdem szeretni ezt a helyet. És valamilyen ésszerűtlen módon elkezdem szeretni G-t is. Amíg a bor elfogy, hosszan beszélgetünk. Álmokról, vágyakról, gondolatokról. Térkép készül róla. Felfestjük magunkban milyen is lehet a másik, és ezzel előre is vetítjük az egyszer majd elkerülhetetlenül bekövetkező csalódást. Az elvárások az első perctől beássák magukat a lelkembe.

A nap gyorsan telik, azon kapom magam, hogy újra a tengerparton ülünk, de most már a naplementét nézem, reszketek a hidegtől, és mégis valami – már nem a bor – belülről melegít. Elégedett vagyok, élményekkel teli, és nagyon élvezem a mellettem egyre közelebb ülő idegen jelenlétét. Fotó készül. Lábam alá folyik a csatorna sós-fagyos vize. Sötétedik, indulunk.

A vonaton az üléseink mintha egybe olvadnának, már szinte nem telik el másodperc, hogy ne érnénk valamilyen ostoba indokkal egymáshoz. Nevetés. Játék. Nem igazán akarom, hogy vége legyen a napnak, pedig ez elkerülhetetlenül közeledik, egyre melankolikusabb a kedvem is.

Csípős kora őszi este, csók a kapuban. A reggeli ébresztő hangja sem olyan keserű, mint ahogyan azt megszoktam.

Komoly dilemma. A hölgy elmerengve tekint ki a szoba ablakán. Szeme előtt duplán – üveg. Göndör haja kócosan a vállára esik, kissé ódivatú, naftalin szagú öltözetére. Teázik. Mellé aprósüteményt harap. Láthatóan nagy gond nyomasztja. Az úr vele szemben az asztalnál, keresztbe tett lábakkal sétapálcájára támaszkodik,  szemüvege fölött néz s a nő arcába mereszti szigorú tekintetét. Vár, hogy az szólaljon meg először. Nyugodtságot színlel, de láthatóan őt is aggasztja valami.
A szív, bajban van. S bár nagyon szeretné, ez a tény, mégsem hagyja hidegen.
– Szerelmes, nem tudsz mit tenni. – szólal meg végül a teát óvatosan letéve.
– Nem lehet. Ő is pontosan tudja, milyen állapotba kerül majd, amikor csalódik. Rémes lesz. Ha a tükörbe néz egy ronda nőt lát majd. Kisírt szemekkel, kissé becsípve tántorog majd elé, hogy megnézze magát. Nem először fordulna elő vele. Minden erőmmel azon vagyok, hogy észrevegye a racionális érveket a mellett, hogy ne vonódjon bele egy ilyen bonyolult, elvek és szabályok nélküli kapcsolatba. Értelmetlen.
– De neked, fogalmad sincs mit érez. És persze! Igen, igen. Ismeri az álláspontod, sőt nagyon is hajlik a felé, hogy rád hallgasson. Ami szinte nevetséges azt látva, ahogy epekedik. Az ember ezt nem döntheti el. Ez nem az a dolog, ami a maga asztala lenne. Sajnálom. Ez az én kompetenciám. Én pedig azt mondom: sze-rel-mes.
– Hát hogyne. Hajszolja csak bele az eszeveszett vehemens természetével egy újabb sérülésbe. Mégis mennyit bír maga ki? A maga határai is végesek.
– Ebben téved. – csattan fel a hölgy.
– Egyszerűen nem látja magát reálisan. Sajnálatos. – az úr még mindig higgadtan rakja egymás után erősebbnél erősebb szavait. De a hölgy már nem bírja.
– Tisztában van vele, mennyire nevetséges, ahogyan gondolkodik?! Ez az ügy önt is legalább annyira érinti, mint engem. Hogy képes így kivonni magát belőle érzelmileg.
– Hogy mondja, kérem? – kérdezi őszinte meglepettséggel az úr.
– Igen, jól hallotta. Úgy ahogy mondom. Nézzen már kicsit a szabályai és a félelmei mögé. És végre, ne áltassa magát. Vegye észre, ami nyilvánvaló és engedje el magát.
– Meg fogja látni, hogy igazam van. És akkor majd nem tudja, hogy hogy kérjen elnézést a viselkedéséért. – elfordul.

Nem tudni milyen hamar, de a lány, akit korábban az ablakból figyeltek, a karosszékében gubbaszt. Arca sötét, örömtelen. Szinte már fájdalmas. Önmaga elől is elfordulna, ha lehetne. De hát azt ugye nem. Magában azon morfondírozik, hogy tudhatta volna előre, hogy ismét megtörténik. Nem szabadott volna megbíznia.

A szív összetörve valahol a sarokban. Már nem beszél.

Az agy büszkén, orrát kissé feltartva, azon szemüvegét feltolva, így szól:
– Láthatja. Igazam lett ismét.

(A-nak)

Fülledt levegő áll a szobában. Ablakot nyitnak. Néhány perce még testrészek gabalyodtak. Ritkán látják csak egymást. Erre van idő. Mindketten elfoglalt, fontos emberek. Vezető beosztásban. Nem engedhetnek meg maguknak ennél több örömöt vagy több ölelést. A kis lakást a nő bérli. Semleges hely; máshol nincsenek jelen egymás életében. Egymás karjában fekszenek. A nő rágyújt, majd odaadja a férfinak. A gyufa jellegzetes illatával kevert cigarettafüst kikúszik az ablakon át, mielőtt egészen megtöltené a kis szobabelsőt. Lassan emelik a szájukhoz a cigarettát. Erős dohány. Sűrű füstje gomolygó mintákat rajzol a levegőbe. Keveredik a testük és szerelmük szagával. Adogatják a szálat, még el nem fogy teljesen. A szoba szinte üres, akárcsak a kapcsolatuk; csak a füst tölti ki. Egyetlen bútor az ágy. Miközben hömpölyög a dohányfüst körülöttük, ez a semmitmondó üres szoba jár a fejükben – nem beszélnek róla. Nem mindig van így. Sok estét töltenek bárokban, ital fölött elmélkedve. Gördülnek a mondatok, elfolyik az idő. Soha nem egymásról társalognak. Közös idő van, közös történet nincs. Amikor találkoznak, megszűnik minden egyéb. Áldoznak önmagukra. Így. Ahogy kikúszik a cigaretta füst a résnyire nyitott ablakon, lassan felkelnek. Felöltöznek. Magukhoz veszik személyes tárgyaikat. Elrakják a boros üveget a következő alkalomra hagyott maradékkal. A koszos poharakat az ágy mellett hagyják. Zárul ablak, majd ajtó. Cipőjük kopogása visszhangzik a lépcsőház faláról. Mintha ezer ló vágtázna a pesti bérházban. A kapuban gyors a búcsú, aztán az ellenkező irányba indulnak. A következő héten innen folytatják majd.

Nem ember, Tenger vagy.
Fodor-csipke gondolatok csapdossák
fémesszürke sziklafalaid.
Elraknálak, enyém legyél – ostoba gondolat
Üvegben sós vízzé változnál
nagyságod méltatlan kárhozat.
Partról csodállak inkább.
Bölcs, ősi vized messziről nézem.
Félek elveszek ha tùl közel lépek.

Süllyedek.

Én nem esni, hanem elmerülni vágyok.
Érezni, hogy körülvesznek lassú hullámok.
Fagyos szeretet öleljen,
Azt sem bánom, ha só marja lelkem.
Hadd fájjon.