miközben dohányzom
attól tartok minden
füst szagú lesz és már
soha nem fog eltűn
ni a textiliák
sűrű szövéséből
ráragad a bolyhok
szélére és onnan
integet hogy nézd meg
jobb ha hozzám szoksz mert
én innen már soha
el nem tűnök jobb ha
belátod hogy én most
már az életed ré
sze lettem mint a
víz vagy a levegő
nélkülem már semmit
sehova egy árva
tapodtat sem persze
tudom hogy úgysem
egy kicsit elvesztettem a
fejem tőled és már megint
a gödör mélyére kerül
tem milyen könnyű is oda
jutok egy perc alatt te meg
bebújtál a bőröm alá
mint a parazita ami
felzabál belülről és nem
hagy mást csak külső borítást
aztán elmászik a lábán
mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga
én meg nézek utánad hogy
ilyesmi csak velem lehet
állok ott üresen és az
utolsó nedvek amiket
hagytál bennem a szemeken
át távozik a külvilág
felé látod még ezt is el
tudtad venni tőlem viszlát.
Te figyelj már, hallottam erről a csajról, aki rohadt gazdag és közben kleptomán. Érted. Bármit megengedhetne magának, bármit, amit el tudsz képzelni, meg annak a sokszorosát. Erre mit csinál! Szeret lopni.
Ez egy betegség, nem döntés kérdése, nem?
Hát jó, igen. De érted. Milyen humora van már az életnek. Amúgy azt is hallottam, hogy kövér volt. Aztán hirtelen lefogyott. Kapott is apukától egy pár mellet, hogy szép legyen. Aki nagyon gazdag mindig a külsővel foglalkozik többet. Hogy néz ki, érted, meg hogy milyen autóval jár, milyen órája van, meg minden márkás legyen. Érted.
Hát ja. Gondolom. De honnan tudod? Ismered?
Ja nem. Csak követem a csajt az instán. Amúgy jól néz ki, meg minden. De azon, hogy kleptomán, azon kiégtem, hallod.
De azt gondolom nem rakja fel, hogy szeret lopni nem? Szóval honnan tudod?
Ja, azt nem. Hát ismerem az Istvánt a Ceglédi rendőrségen, azt ő mondta, hogy több ügye is van, meg hogy többször volt már előzetesben. Olyanokér’, hogy bemegy a zarába vagy mittomén hova, és lop. Pedig, megtehetné érted. De nem, hanem élvezi, hogy ellopja. Nem értem a gazdagokat. Én még nem hallottam olyat, hogy valaki szegény és kleptomán, érted. Akkor ez, hogy van. Mármint olyan van, hogy szegény és lop. De ez logikus, nem? Nincs valamid, de vágysz rá, akkor ellopod. Nem azt mondom, hogy rendben van, de valahol azér’ mégis érthető.
Hát nem tudom. Nem igazán látom a különbséget.
Mit nem látsz ezen? Egyértelmű.
Mindkettő lop, az meg még a Bibliában is benne van, hogy ne lopj.
Figyelj, van a gazdag, aki tele van lóvéval, aztán mégis lop, mert olyanja van, vagy mert beteg, hát te mondtad. Meg van a szegény, aki lop mert nincs neki. Azér’ van különbség, ha megnézed.
Valami biztos. De a lopás, az bűn. Mindegy miért.
Hát, nem tudom. Azért ha a szegény lop azt még meg tudom érteni. Persze vannak, ugye, akiknek a vérükben van. Érted. Höhö.
Értem. De figyelj. Mindenki lop. Csak van az a lopás, ami el van nézve. Az is lopás, ha letöltesz egy filmet, mert akkor ellopod a jogot vagy mit. Meg az is, ha nem adózol. Vagy ha visszapörgeted az autódban a kilométerórát mielőtt eladod. Nincs különbség.
Aha. Hát nem tudom. Na mindegy, mennem kell. Szevasz.
Jövök
Vajon elkenődött a rúzsom, amikor gyorsan benyomtam azt az ököl méretű szendvicset?
Meg kéne néznem.
Kurva hosszú napom volt.
Nincs kedvem ehhez, de már késő lemondani.
Nem is emlékszem hogy néz ki. Eléggé be voltam rúgva múltkor a Mikában, amikor odajött. Az megvan viszont, hogy sokkal kedvesebb, mint az átlag, meg hogy nem akart rögtön ágyba vinni.
Van nálam tükör? Semmit nem találok a táskámban. Persze minden van, ami nem kell, pl. a kutyakakis zacskót elhoztam. Meg nálam van a konferencia teljes anyaga. Már nem tudok hazaugrani. Ezt majd ki kell dobni.
Basszameg, elfelejtettem leszállni. Jó, mindegy, úgysem akarok én oda érni előbb,
utálok várni a pasikra.
Ne vegyél fel bugyit!
Csak vicceltem.
(De azért nem baj ha nem veszel)
😉 puszi
Ez volt az utolsó üzenete.
Nem is reagáltam. Nem tudom eldönteni, hogy vicces vagy felháborító.
Írni kéne, hogy el fogok késni.
Áh, mindegy, mindjárt ott vagyok, már úgyis észrevette, hogy nem értem oda. Ha egyáltalán ő ott van.
Utálok várni a pasikra.
Itt az Ellátó, ő meg még sehol. Ja de, most fordult be az utcába. Biztos épp most ír, hogy itt vagyok-e már. Múltkor is ilyen volt a haja?
Heló.
Jössz
Nem kellett volna elszívnom azt a dzsointot délután. Most, mint a mosott szar.
Beugrom egy kávéért valahova útközben, hogy ember legyen belőlem mire odaérek.
Tetszik ez a csaj.
Pedig a Mikában nem tetszett, csak pont ott állt, én meg unatkoztam. Tök jó fej volt, nem játszotta az agyát.
Jó lett volna hazavinni, de olyan részeg voltam, hogy valószínűleg nem tudtam volna megdugni amúgy sem.
Anyámat fel kéne hívni.
Még nem vettem meg az unokahúgomnak a szülinapi ajándékát sem. Mondjuk elég ijesztő az a barbi. Magamtól biztos nem vennék ilyet – max a kutyának, hogy szétrágja. Ahhoz viszont drága. Próbáltam meggyőzni a Kingát, hogy hadd vegyek mást, de ez volt a listán, ezt kell vennem. Pedig kurvajó könyvek vannak a Pagonyban.
Egy kis cappucinot kérek elvitelre.
Kártyával. Paypass-os. Nem köszi.
Meg sem néztem a facebookját. Most gyorsan, amíg odaérek. Keresés, széplaki. Hú, mennyi van belőle.
Szia Réka!
Elvesztettem az időérzékem. Vagy az idő vesztett el engem. Már nem tudni. Nem rég még április volt, holnapután karácsony. Fekszem a hátamon keresztbe tett végtagokkal, földöntúli nyugalommal és nézem a plafonon a másik énem, akivel már egy ideje nem tudom hányadán állok. Kár érte – sóhajtok, a gravitáció innenső oldalán.
Távolról figyelem kettőnk távolságát. Bőröm beleborzong, hogy nem érez érintést, agyam, hogy nem hall szót, hogy nyílik a szám, de hang nem jön rajta. Sikít az üresség. Tág pupillával figyeled őrült némaságom. Értem nyúl a kéz; az ízületek recsegve igyekeznek elérni, a fizika törvényeit keserűn kinevetni – de nem bírják. Messziről nézlek. Szemem lehunyom lassan, elfordítom a fejem. Lemondok rólad. Azt képzelem mi lett volna ha. Nem fogom meg a kezed többé. Már egy ideje nem fogom. Percek alatt órák, sőt napok múlnak, még az is lehet, hogy évek. A szomorúság mutatója egy helyben áll régen – megjavítani nem érdemes, így is hibátlan az idő működése.
Kattan a másodperc mutató és már nem is emlékszem, hogy voltál valaha.
Az biztos, hogy nincs Isten.
Bűn meg szeretet sincsen
csak a dolgok árnyéka látszik
néha egy-egy téglafalon,
ha jó megvilágításba kerül.
Ritka ha erre fény derül
Leginkább homály vetül
Te meg csak állsz és nézed
hogy mégis mi a fasz történik.
Egymás magányát jöttek össze enyhíteni aznap. Az üvegben lassan apadt a bordóság, a lelassuló időt pedig beszélgetésre használták, egyébhez kedvük nem lévén. Komfortos volt a társaság; nem törődtek küllemmel és felszínnel, mondták, ami szájukra jött s hamar elfelejtették miért is kezdték az estét. A vastag, szúrós gyapjú takaró alatt puha szavak születtek, simogatták velük egymás intellektusát, aztán egymás lelkét. A puha szavakkal, puha érintések érkeztek. Együtt aludtak aznap, ott helyben a kanapén, ahol épp érte őket a fáradt hallgatás. Egymásra nehezedve, mint mikor vizes ruha tapad a testre. Reggel aztán sietve igyekeztek visszatérni a magányba, külön-külön, mindenki a sajátjába.
– Jó. Akkor én most megnézem kint vagyok-e. – mondtam a képernyőre meredő barátaimnak, miután éppen csak megérkeztem a Kerekesékhez. Kifordulóban azért vetettem egy pillantást az ablakban cigiző Zoéra. Ott ült és szívta meg fújta a fehér füstöt, miközben kifele bámult az ablakon. Csak ott ült és cigizett, semmi mást nem csinált. Látszólag még csak nem is gondolkodott el semmin. Persze nem tudhatom, arcával a nyitott ablaknak fordul, nem is láttam, csak gondoltam, hogy nem gondol semmire. Valamiért biztosan éreztem, hogy semmi nem jár a fejében. Üres. Habár még így is sokkal érdekesebb volt, mint a többiek, akik harsányan röhögve a képernyőbe temetkeztek, arcukat a led elé tolva, megfeledkezve a külvilágról, meg persze rólam is, aki épp megérkezett, és aki miatt van mindenki ma itt. Ezt sem én akartam, gondoltam.
– Minek mész ki, amikor itt is cigizhetsz, te is tudod – vetette oda Kerék, ahogy mindenki a Kerekest szólította, már a gimnázium óta, meg sem fordult, csak a szájával szólt hátra nekem, ajtóban állónak.
– Megszokásból. – feleltem próbálva leplezni csalódottságomat és azt a tényt, hogy habár csak most érkeztem, máris jobban esne ez a cigi a friss levegőn, a társaságtól távol, a füstös, meleg és büdös szobától távol. Talán Zoéval.
– Jól van, de siess, mert aztán elkezdjük. – mondta Kerék. Aztán hangosan felröhögött a valamin, ami a képernyőn történt. Meg sem néztem mi az.
Végre kiértem a nyolcadik kerületi bérház gangjára, lassan kivettem a dobozt a zsebemből, miközben azon kezdtem el gondolkodni, miért is akarom itt hagyni ezt a várost, meg ezt a koszos kerületet, meg akár ezt a házat, sőt ezeket az embereket, akiket a barátaimnak hívok. Valamikor annak is tartottam őket. Nem tudtam visszaemlékezni a pillanatra, amikor többé már nem voltak azok. Nem voltak többé hozzám tartozók. Idegen, képernyő előtt röhögő felnőttek lettek, olyanok, amilyenek soha nem akartak lenni. Mindenkinek nagy tervei voltak, nagy álmai. Biztosak voltunk benne, hogy majd mi váltjuk meg a világot. Aztán majd’ harminc évesen már egészen nyilvánvalóan látható, hogy nem fogjuk. Láttam magunkat ebben a szobában tíz évvel ezelőtt. Érettségi utáni buli volt. Még mindenki itt volt. Az Nádasdi is. Azokban az években ő volt a legjobb barátom. Ő állt a legközelebb. Aztán ok nélkül eltűnt az életemből egy szempillantás alatt. Egyszerűen külön utakra léptünk. Többé nem hiányzott. Sem űr, sem harag nem maradt utána. Semmi. Most is csak nosztalgiából gondolok rá. Kivettem egy szálat a dobozból és a gyújtóért nyúltam. Aztán eszembe jutott az ablakban ülő Zoé, és igyekeztem az agyamba égetni azt a képet. Ahogyan néz kifelé és nem gondol semmire. Így akarok emlékezni, ha már nem láthatom úgysem. Lehet, hogy már soha. Igyekeztem nagyon bevésni ezt a képet, mert nem akartam arra emlékezni, amikor még együtt voltunk. Semmi intimre. Semmire azokból az időkből, amikor még ketten voltunk és ezt úgy hívtuk „mi”. Már rég nem vagyunk együtt. Már rég kihevertem. Mégis itt a küszöbön az együtt töltött idő felértékelődik. A nosztalgia füstje lengi be, ahogy a dohányfüst bent a kis szobát. Meggyújtottam a cigarettát, mélyet szívtam bele, majd lassan nem is kifújtam, hanem kiengedtem a számon a füstjét. Sok minden lepörgött most. A gimnáziumi évek, a barátságnak hívott torz kapcsolataink. Ahogy az idő elrobogott fölöttünk gyorsvonatként és elvitte magával az álmainkat is. Mindegyikünkét. Egymás szemébe sem nézve, szégyentől félve, mert ismerjük a másikat. Ismerjük a tizenhatévest, aki még máshogy akarta csinálni. Aztán épp úgy csinálta, mint a többiek. Az előttünk lévők. Pontosan ugyanúgy. És most, hogy felnőtt és magáénak tudhatja ezt az utat, már fél a szembe nézni. Megszégyenült, önmaga előtt leginkább. Ezt a szégyent a legnehezebb elviselni. Lassan ég a dohány. Lassan száll a füst. Bentről némi élet zaja hallatszik. Én is szégyellem magam. Rettenetesen. Magam előtt. De nem tudok beletörődni, hogy ennyi lenne. A kilencvenes években felnövő generáció csak ennyire vitte, pedig mennyi reményünk volt magunkban. A paprikáskrumpli szagú konyhákban, hokedlin üldögélve éjszakákat átbeszélgetve töltött esték után.
– Andriska jössz már? Rád várunk. – nyitja rám a bejáratit a Kerék. – Mi van?
– Semmi. – mondom neki, aztán elnyomom a csikket és belépek a Práter utcai lakás ajtaján, utoljára.
A férfi es a nő, mivel hogy egy pár voltak vacsorára indultak, hogy emlékeztessék magukat arra, hogy összetartoznak, illetve hogy ez valaha így volt. Gondosan kiválasztották a helyet és az időt. Meg azt is megkockáztatták, hogy olyan étterembe mennek, amit nem ismernek, ahol nincs rutin, ahol újra fel tudjak fedezni egymást egy másik megvilágításban, gyertyafénynél. Fel is öltöztek aznap szépen; felvették, ha nem is a legszebb ruhájukat, de méltó viseletet az alkalomra. Taxit intettek es indultak. Az étterem, amit az internetes ajánlások alapján választottak hívogató volt küllemében. Belépve damasztabroszra terített készlet, többfelé borospohár, kés es villa várta a kapcsolatukban megújulni vágyó párokat. Ők maguk, fiatalságuk alkonyán éppen ilyesmit képzeltek kényeztetésképpen. Pont ilyenre vágytam, gondolta a nő, gondolatát nyugodt halvány mosollyal jelezte is párjának. Ez se tetszik neki, gondolta a férfi, s gondolatát nyugodt halvány mosollyal igyekezett a nő felé palástolni. Hamarosan jött a főúr is és aznap az üzlet gyenge mivoltára tekintettel választásra kérte a párt az asztalok között. Mit szólnak ehhez az ablaknál, kérdezte és meggyújtotta a gyertyát az asztalon, mivel biztosra vette, a párnak meg fog felelni. A gyertya lángja reszketett egyet, ahogy erre a világra kellett jönnie. Hát, nem is tudom, mondta a nő, kissé mintha huzatos lenne; es arra gondolt, ha a férfi ma mégis megcsókolná, nem akarná, hogy az utcán sétálók megbámulják őket érte. Furcsa lenne. Rendben, semmi gond, válaszolt a főúr es habár kissé meglepődött, szívesen állt a kihívás elé. Jóbbjával egy másik ugyanolyan asztal fele mutatott kissé kihúzta a széket is a hölgynek, ahogy még az apja tanította neki. A nő már készült is kigombolni a hosszú szövet kabátot közben a férjre sandított, annak megfelel-e. A férfi ezt észrevetté, ő szólalt meg most, ez mintha kissé sötét lenne, gondolván a nőnek ez sem fog tetszeni. A nő kissé csalódott volt, mert már kezdett éhes lenni, meg már le is ült volna a gyertyafény elé, hogy az más megvilágításba helyezze a férfi szemeben. Tovább mentek hát, lássuk a következő asztalt, mutatta a pincér az utat a férfinak es a nőnek az üres asztal erdőben. Ahhoz már szívesen leültek volna mindketten, sőt mind a hárman is, de mint kiderült az asztal billegett. A főúr elvörösödött es elnézésüket kérte a kellemetlenségért, majd a párt gyorsan egy másik asztalhoz vezette. Ott aztán sietősen kirántott egy széket es a nőt leülni tessékelte. A nőnek a sietség nem tetszett. Ettől csak ideges lett es tudta, az ideges arca nem lesz a férfi kedvére való a gyertyafényben, igy hát másik asztalt kért. A férfi a nőtől lett ideges most, a pincér pedig a pártól. Így ültek le végeredményképpen, s kértek fogukra nem való ételt, s fogyasztották el sietősen azt a megsürgetett hányaveti kiszolgálás közepette. Ettek tehát, étteremben. A gyertya ugyan a nagy asztalkérdésben meggyújtásra nem került.